Heily Richards
A lakásban síri csend volt, egyedül voltam otthon, így végre kiszabadulhattam a szobámból, aminek eddig a fogságában éltem. Végre kételyek nélkül tudtam lesétálni az akadályként elém boruló lépcsőről, és anélkül vehettem utamat a konyhába, hogy ne szólt volna senki az alakom miatt.
Nem hiszem, hogy megérdemeltem volna egyetlen egy rossz szót is magamra. Sohasem tekintettem magam kifejezetten szépnek, de amikor azt hallottam, hogy mögöttem azt súgták egymásnak, hogy "Ki ez a ronda disznó?", kicsit romba dőlt az önbizalmam. Nem kértem, hogy szépnek higgyenek, de azt szerettem volna, ha elfogadnak, és befogadnak - külső hibáim ellenére is. De nem ezt tették. Ott, s úgy utáltak, ahogy csak lehetséges lehetett. Hiába sírtam, zokogtam Anyáéknál, nem hallgattak meg, látványosan elfoglalták magukat mással, csak hogy ne kelljen végighallgatni a reménytelenül küzdő Heily gondjait, és hogy ne töltsenek el időt azzal, hogy keressenek valami megoldást rá. Kértem, hogy engedjék, hadd váltsak iskolát, Apa azonban egy erőteljes pofonnal hatástalanított, amíg Anya arról beszélt, hogy "Ezt majd ők eldöntik, ha ráérnek, és érdekelni fogja őket."
Miért nem tudott senki sem mellettem lenni? Miért utált ki mindenki, szinte mindenhonnan? Nem tudtam csapódni egy csapathoz sem, sehova sem fogadtak be. Hiába mondta mindenki, hogy próbáljak barátokat szerezni, mert velük könnyebb lesz. Megpróbáltam! Tényleg! Mindenkihez odamentem, érdeklődtem, felvettem a cseppet sem őszinte mosolyomat, kérdeztem őket. Ők azonban lesajnálva pillantottak rám, különböző cetliket ragasztva a hátamra, mikor elmentek mögöttem. Minden szünetemet a mosdóban töltöttem, elzárkóztam mindenkitől, sokszor órákra sem mentem be. Emiatt mulasztott óráim megszaporodtak, hazamenni is féltem. Amikor értekezlet volt, mindig bezárkóztam a szobámba, a sarokba bújtam, mikor hallottam Apa megfélemlítő hangját az ajtó másik feléről.
Féltem szólni bárkinek is, hogy Apa vert engem.
Sóhajtottam, a mamuszomban csoszogtam a konyha felé, miközben a gondolatok végigpörögtek az agyamon. Már nem fájtak a sebeim, jobban sajgott a szívem, kifacsarodott minden egyes negatív gondolatra, mikor a szüleimre gondoltam. Semmi pozitív nem volt a gyerekkoromban, egyáltalán semmi pozitív nincs az életemben.
Nem értem. Miért nem sikerül egyszer elég mélyre vágnom ahhoz, hogy végre véget érjen ez a sanyargató játék? Mikor tudok én is győztesként kilépni? Soha nem fog sikerülni, azt rendelte nekem a Sors, hogy kínozzam magam, hogy sírjak annyit, amennyit még ember nem sírt, hogy borítsa a kezem annyi seb, hogy ne is látszódjon a bőröm? Kinek jó ez, kinek ad ez örömöt, hogy látja rajtam a megtörtséget, a reménytelenséget, a halálvágyat?
Remegő kezeimmel levettem a polcról egy bögrét, és a pultra tettem. Zavart, hogy kezeim ennyire gyengék, és remegnek, mintha hónapok óta semmit sem ettem volna. Ez azonban nem igaz, ugyanis minden nap igyekeztem valahogy, félve leszökni a konyhába valami ételért.
Tejet öntöttem a bögrébe, majd elcsoszogtam a hűtőig, hogy visszategyem. Így, hogy egyedül voltam itthon, sokkal boldogabbnak éreztem magam, nem fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban megpofozhatnak. Valószínűleg ez lett volna a sorsom, ha Apa szembesül fejem tetejére felfogott kontyommal, hatalmas pólómmal, és vágástól égő kezeimmel. Én így fogadom el magam tökéletesnek, már amennyire elfogadom a tökéletes szót magamra.
Miért nem tudják megérteni, hogy az én életem ilyen, nem tudnak változtatni rajta? Hiába tesznek bármit is, hiába adnak több száz pofont, nem fogok megváltozni, én azon a reggelen más ember lettem. Új élet, megváltozhatatlan szokások. Egy halálvágyó, reménytelen lány lettem, aki a fájdalomnak él. Engem ez éltet, semmi szeretet, semmi élni akarás nincs bennem. Üres vagyok érzelmileg, akár mennyire is próbálok pozitívan állni a dolgokhoz, lehetetlen.
Bögrémet a kezembe vettem, és lassan sétáltam felfelé a szobámba. Kihasználtam, hogy végre nem kell rejtőznöm a szüleim tekintete elől, nem kell félnem, hogy bármikor megüthetnek.
-Heily..
Hátranéztem a vállam fölött a hallba, biztos vagyok benne, hogy egy rekedtes suttogást hallottam.
Vagy talán csak a képzeletem játszott csak velem? Túl éhes voltam, biztos csak képzelődtem.
Nem zavartattam magam, tovább sétáltam a szobám felé, miközben a bögrémből kortyolgattam. Lábaim biztosabban vezettek fel, nem számítottam semmilyen rosszra.
Milyen naiv voltam.
Hideg fuvallatot éreztem végigfutni a hátamon, valami hátborzongató érzés kerített hatalmába. Sóhajtottam egyet, az érzés hirtelen ért el, és sodort el.
-Heily..
Biztosan suttogást hallottam! Ez nem a gyomromban tanyázó éhség, ezek hangok voltak.
Remegni kezdtem, de hátrafordultam a keskeny lépcsőn. Pulzusom magas lett, ahogy láttam a konyhaajtót lassan becsukódni. Ezzel egy időben egy ujjat éreztem a vállamon, ahogy halványan megütögetett. Apró sikoly hagyta el ajkaimat, remegni kezdtem.
-Ki van itt?
Halovány hangon cincogtam. Körbefordultam tengelyem körül, reménykedtem benne, hogy megtalálom az érdes suttogás tulajdonosát.
A szobaajtóm hirtelen becsapódott, hangja visszahangzott az egész házban. Vágásaim sajogni kezdtek, a hideg fuvallat visszatért hátam mögé.
Ajkaim remegtek, lábaim mintha megtagadták volna engedelmességüket, nem akartak felvinni a lépcsőn.
-Bántani akarlak.
A hang egészen mellőlem jött. Sikításom megakadt torkomban, csak valami sóhajtó jött ki ajkaim közül. Hátrálni kezdtem. Hátam nekiütközött a lépcső korlátjának. Remegve sikítottam fel végre, láttam egy árnyat elsuhanni, keresztül a hallon.
-Hol vagy? Mutasd meg magad, nem félek tőled! Csak látni akarlak.
-Heily?
Egy női hangot hallottam, ami pontosan olyan volt, mint Anyáé. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és gyorsan felfutottam a lépcsőn a szobámba. Biztosan a szellő csapott be a házba, az miatt csapódtak be az ajtók, és az miatt hallottam süvítéseket. A hangok biztosan a fejemből jöhettek, mert már hetek óta semmit sem ettem, csupán ittam. Rengeteget.
Elnevettem magam az idióta képzeleteim miatt, nem értettem, hogy lehettem ekkora hülye. Komolyan azt hittem, hogy valaki betört a házunkba, ráadásul egy szellem? Vagy egy démon? Ebben a házban egyetlen egy démon van, az pedig én vagyok - önmagam démona vagyok, minden nap. Amit én élek, az nem élet. Saját démonjaim vesznek körbe engem, nap mint nap. Mindenhol jelen vannak; fejemben, szívemben, lelkemben - minden lehetséges helyen, ahol meg tudják keseríteni a megkeseríthetetlen életemet.
Még ők is ellenem vannak.
A bögrémet az ágyam melletti kisszekrényre tettem, én pedig belevetettem magam az ágyamba. Jó érzés volt csak zuhanni, mintha a lehetetlenbe zuhantam volna. Mintha a hídról ugrottam volna, mint ahogy az álmomban tettem volna. Még mindig nem értem, miért nem ugrottam. Az nem magyarázat, hogy nem lett volna bátorságom. Ez hülyeség. Ha annyira félnék a haláltól, akkor nem vagdosnám magam és nem koplalnék "feleslegesen". Mintha valaki visszahúzott volna az életbe..
Belefúrtam a fejem a párnába, majd beleütöttem egymás után háromszor. Tudom, hogy nem haltam volna meg, hiszen ha valaki az álmában hal meg, az életben még élni fog. De akkor mi a francért gyötröm magam a mai napig ezzel?
Hiányzik az az élet, amit kiskoromban éltem. Mikor még annyira kicsi voltam, hogy magam sem fogtam fel, nem éreztem magamon a világ elnyomó, fájdalmas erejét. Csak viszonylag boldogan éltem, és sírtam - mint a többi kisgyerek -, mikor az óvodába dobtak. Nem tudtam elaludni, és hazamenni is féltem. Apa, mikor eljött elém, kedvesen beszélt az óvónőhöz, az állapotomról kérdezte. A nő megcsóválta a fejét, és inkább távozott Apa közeléből. Erőteljesen csuklón ragadott, és kirángatott az óvodából. Annak a látványára aludtam el este, hogy kék-zöld foltok borítják csuklómat. Mindenki látta, mit csináltak velem. Csak mindenki gyáva volt szólni bárkinek is.
-Tűnjön el innen!
Felkaptam a fejem Anya agresszív kiabáló hangjára, ami a közelből jöhetett. De túlságosan is fájt minden, hogy érdekeljen, miért kiabál. Mégis valami belső késztetés felkelésre késztetett.
Lassan kimásztam az ágyamból, és bizonytalanul kinyitottam az ajtót. A látványtól hányni tudtam volna.
Egy hosszú vércsík vezetett végig a folyosón, egyenesen a szüleim hálószobájáig. Az ajkamba harapva követtem a hosszú vércsíkot, és meghökkenve vettem észre, hogy az ajtó nyitva van.
Lassan bepillantottam a szobába, amikor realizáltam a helyzetet, úgy éreztem, ott halok meg.
Anya az ágyon feküdt, hosszú vértócsával körülötte. Nem tudtam elkerülni a pillantást a nyakáról.
Elvágták a nyakát.
A falon egy hosszú üzenet állt. A címzett nagyon siethetett, hiszen kacskaringós betűket vésett a fehér falra, valószínűleg alkoholos filccel.
"Segítek rajtad."
Féltem szólni bárkinek is, hogy Apa vert engem.
Sóhajtottam, a mamuszomban csoszogtam a konyha felé, miközben a gondolatok végigpörögtek az agyamon. Már nem fájtak a sebeim, jobban sajgott a szívem, kifacsarodott minden egyes negatív gondolatra, mikor a szüleimre gondoltam. Semmi pozitív nem volt a gyerekkoromban, egyáltalán semmi pozitív nincs az életemben.
Nem értem. Miért nem sikerül egyszer elég mélyre vágnom ahhoz, hogy végre véget érjen ez a sanyargató játék? Mikor tudok én is győztesként kilépni? Soha nem fog sikerülni, azt rendelte nekem a Sors, hogy kínozzam magam, hogy sírjak annyit, amennyit még ember nem sírt, hogy borítsa a kezem annyi seb, hogy ne is látszódjon a bőröm? Kinek jó ez, kinek ad ez örömöt, hogy látja rajtam a megtörtséget, a reménytelenséget, a halálvágyat?
Remegő kezeimmel levettem a polcról egy bögrét, és a pultra tettem. Zavart, hogy kezeim ennyire gyengék, és remegnek, mintha hónapok óta semmit sem ettem volna. Ez azonban nem igaz, ugyanis minden nap igyekeztem valahogy, félve leszökni a konyhába valami ételért.
Tejet öntöttem a bögrébe, majd elcsoszogtam a hűtőig, hogy visszategyem. Így, hogy egyedül voltam itthon, sokkal boldogabbnak éreztem magam, nem fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban megpofozhatnak. Valószínűleg ez lett volna a sorsom, ha Apa szembesül fejem tetejére felfogott kontyommal, hatalmas pólómmal, és vágástól égő kezeimmel. Én így fogadom el magam tökéletesnek, már amennyire elfogadom a tökéletes szót magamra.
Miért nem tudják megérteni, hogy az én életem ilyen, nem tudnak változtatni rajta? Hiába tesznek bármit is, hiába adnak több száz pofont, nem fogok megváltozni, én azon a reggelen más ember lettem. Új élet, megváltozhatatlan szokások. Egy halálvágyó, reménytelen lány lettem, aki a fájdalomnak él. Engem ez éltet, semmi szeretet, semmi élni akarás nincs bennem. Üres vagyok érzelmileg, akár mennyire is próbálok pozitívan állni a dolgokhoz, lehetetlen.
Bögrémet a kezembe vettem, és lassan sétáltam felfelé a szobámba. Kihasználtam, hogy végre nem kell rejtőznöm a szüleim tekintete elől, nem kell félnem, hogy bármikor megüthetnek.
-Heily..
Hátranéztem a vállam fölött a hallba, biztos vagyok benne, hogy egy rekedtes suttogást hallottam.
Vagy talán csak a képzeletem játszott csak velem? Túl éhes voltam, biztos csak képzelődtem.
Nem zavartattam magam, tovább sétáltam a szobám felé, miközben a bögrémből kortyolgattam. Lábaim biztosabban vezettek fel, nem számítottam semmilyen rosszra.
Milyen naiv voltam.
Hideg fuvallatot éreztem végigfutni a hátamon, valami hátborzongató érzés kerített hatalmába. Sóhajtottam egyet, az érzés hirtelen ért el, és sodort el.
-Heily..
Biztosan suttogást hallottam! Ez nem a gyomromban tanyázó éhség, ezek hangok voltak.
Remegni kezdtem, de hátrafordultam a keskeny lépcsőn. Pulzusom magas lett, ahogy láttam a konyhaajtót lassan becsukódni. Ezzel egy időben egy ujjat éreztem a vállamon, ahogy halványan megütögetett. Apró sikoly hagyta el ajkaimat, remegni kezdtem.
-Ki van itt?
Halovány hangon cincogtam. Körbefordultam tengelyem körül, reménykedtem benne, hogy megtalálom az érdes suttogás tulajdonosát.
A szobaajtóm hirtelen becsapódott, hangja visszahangzott az egész házban. Vágásaim sajogni kezdtek, a hideg fuvallat visszatért hátam mögé.
Ajkaim remegtek, lábaim mintha megtagadták volna engedelmességüket, nem akartak felvinni a lépcsőn.
-Bántani akarlak.
A hang egészen mellőlem jött. Sikításom megakadt torkomban, csak valami sóhajtó jött ki ajkaim közül. Hátrálni kezdtem. Hátam nekiütközött a lépcső korlátjának. Remegve sikítottam fel végre, láttam egy árnyat elsuhanni, keresztül a hallon.
-Hol vagy? Mutasd meg magad, nem félek tőled! Csak látni akarlak.
-Heily?
Egy női hangot hallottam, ami pontosan olyan volt, mint Anyáé. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és gyorsan felfutottam a lépcsőn a szobámba. Biztosan a szellő csapott be a házba, az miatt csapódtak be az ajtók, és az miatt hallottam süvítéseket. A hangok biztosan a fejemből jöhettek, mert már hetek óta semmit sem ettem, csupán ittam. Rengeteget.
Elnevettem magam az idióta képzeleteim miatt, nem értettem, hogy lehettem ekkora hülye. Komolyan azt hittem, hogy valaki betört a házunkba, ráadásul egy szellem? Vagy egy démon? Ebben a házban egyetlen egy démon van, az pedig én vagyok - önmagam démona vagyok, minden nap. Amit én élek, az nem élet. Saját démonjaim vesznek körbe engem, nap mint nap. Mindenhol jelen vannak; fejemben, szívemben, lelkemben - minden lehetséges helyen, ahol meg tudják keseríteni a megkeseríthetetlen életemet.
Még ők is ellenem vannak.
A bögrémet az ágyam melletti kisszekrényre tettem, én pedig belevetettem magam az ágyamba. Jó érzés volt csak zuhanni, mintha a lehetetlenbe zuhantam volna. Mintha a hídról ugrottam volna, mint ahogy az álmomban tettem volna. Még mindig nem értem, miért nem ugrottam. Az nem magyarázat, hogy nem lett volna bátorságom. Ez hülyeség. Ha annyira félnék a haláltól, akkor nem vagdosnám magam és nem koplalnék "feleslegesen". Mintha valaki visszahúzott volna az életbe..
Belefúrtam a fejem a párnába, majd beleütöttem egymás után háromszor. Tudom, hogy nem haltam volna meg, hiszen ha valaki az álmában hal meg, az életben még élni fog. De akkor mi a francért gyötröm magam a mai napig ezzel?
Hiányzik az az élet, amit kiskoromban éltem. Mikor még annyira kicsi voltam, hogy magam sem fogtam fel, nem éreztem magamon a világ elnyomó, fájdalmas erejét. Csak viszonylag boldogan éltem, és sírtam - mint a többi kisgyerek -, mikor az óvodába dobtak. Nem tudtam elaludni, és hazamenni is féltem. Apa, mikor eljött elém, kedvesen beszélt az óvónőhöz, az állapotomról kérdezte. A nő megcsóválta a fejét, és inkább távozott Apa közeléből. Erőteljesen csuklón ragadott, és kirángatott az óvodából. Annak a látványára aludtam el este, hogy kék-zöld foltok borítják csuklómat. Mindenki látta, mit csináltak velem. Csak mindenki gyáva volt szólni bárkinek is.
-Tűnjön el innen!
Felkaptam a fejem Anya agresszív kiabáló hangjára, ami a közelből jöhetett. De túlságosan is fájt minden, hogy érdekeljen, miért kiabál. Mégis valami belső késztetés felkelésre késztetett.
Lassan kimásztam az ágyamból, és bizonytalanul kinyitottam az ajtót. A látványtól hányni tudtam volna.
Egy hosszú vércsík vezetett végig a folyosón, egyenesen a szüleim hálószobájáig. Az ajkamba harapva követtem a hosszú vércsíkot, és meghökkenve vettem észre, hogy az ajtó nyitva van.
Lassan bepillantottam a szobába, amikor realizáltam a helyzetet, úgy éreztem, ott halok meg.
Anya az ágyon feküdt, hosszú vértócsával körülötte. Nem tudtam elkerülni a pillantást a nyakáról.
Elvágták a nyakát.
A falon egy hosszú üzenet állt. A címzett nagyon siethetett, hiszen kacskaringós betűket vésett a fehér falra, valószínűleg alkoholos filccel.
"Segítek rajtad."