Második × Árny

Marcus Monetro

Remegve tartottam kezemben a fényképet, amin egy körülbelül velem egy idős lány szerepelt. Vörös haja válláig ért, arcán hosszú időt eltöltöttem. Figyelmesen végignézegettem vonásait, zöld szemeit, szép arcát, ami különösen illik sápadt bőréhez.

Tanácstalanul forgattam kezemben a fotót, kezdett zavarni Peet hallgatagsága, ahogy éreztem magamon a pillantását. Nem szólt semmit, némán szívta cigijét, majd a füstöt hangosan kifújta.

-Mit csináljak vele? – nyögtem zavartan, az alsó ajkamba haraptam.

Halvány nevetését hallottam a zavart légkörben, majd újra a fotóra pillantottam.

Miért nézel engem olyan hosszú ideig? Miért pillantasz rám újra, s újra?

Hátrahőköltem, biztos vagyok benne, hogy valami hangot hallottam. Zavartan ráncoltam össze a szemöldököm, majd újra Peet-re pillantottam.

-Mit gondolsz?

Alig hallhatóan kérdezte, miközben elnyomta a cigijét a hamutartóban.

Mond, miért pillantgatsz rám?

Összezavarodottan néztem a fotót, a lány arcának minden részletét. Biztos vagyok benne, hogy arcát már annyira memorizáltam, hogy megismerném, akár ezer emberből is.

A lány egy pillanatra, mintha életre kelt volna a fotón, megmozdult, ajkait szólásra nyitotta. Egyetlen szót mondott, hangtalanul, miközben engem nézett.

Segíts.

-Kisfiú – Peet kajánul vigyorgott, mire lassan felemeltem a fejem.

Segíts rajtam. Ments meg.

A fényképet felgörgettem a kezemmel, hogy megszüntessem a hangokat, amit előidézett bennem. Szívem hevesen kalapált a mellkasomban, valamit előidézett bennem a fényképen szereplő lány.

Te vagy egyetlen reménységem, ments meg önmagamtól.

-Marcuus – vékonyította el hangját Peet, kajánul vigyorgott, miközben végignézett rajtam. – Valami ötlet?

Oldalra fordítottam fejem, zavartan fészkelődtem a székemben, a hangok újra, s újra visszatértek a fejembe. Biztos, hogy nem a lány beszélt hozzám, hiszen ennek a hangnak érdes, és rekedt hangzása volt, nem olyan lágy, mint általában a lányoknak.

Vagy éppen pont olyan hang, mintha egy zombi beszélt volna a temetőből.

Meg fogok halni. Felemésztem magam.

A kezem remegett, de nehezen rávettem magam, hogy újra kinyissam a papírt, és újra rápillantsak. 

-Ha nincs semmi ötleted, akkor én mondom – állt fel a székéből, lépéseit hallottam a kihalt szobában. Zavartan néztem, ahogy közeledett felém, mintha fenyegető hatással akart volna lenni rám, mintha azt akarta volna, hogy féljek tőle.

-A nevét legalább tudod?

Ötletem sem volt, miért kérdezget ilyeneket. Az arca ismerős volt, de már rengeteg lánnyal voltam, szinte ugyanolyan arccal.

Ismersz engem.

-Honnan kellene tudnom?! – csattantam fel idegesen, fejemet felemeltem, így vigyorgó arcába ütköztem. Idegesített folyamatosan vigyorgása, élvezte, hogy húzhatja az agyam.

-Kicsi Marcus.. – sétált a szobában, kezét háta mögött kulcsolta össze, vigyorogva vizsgált meg minden részletet a szobában. – Milyen rossz mostanában az emlékezeted.

-Honnan ismerném? – tettem fel idegesen a kérdést, a türelmem elfogyóban volt. Még sohasem ütöttem meg felettem álló személyt, de ha sokáig húzza az agyam, elpattannak az idegeim, én sem tudok örökké nyugodt lenni.

-Ismered őt, nagyon is jól.

Számat kicsit eltátottam, úgy néztem sétáló alakjára.

Ismersz engem.

-Örülök, hogy jobban tudod, kiket ismerek, és kit nem – tanácstalanul széttártam a karjaimat, miközben felé fordultam.

Nevetése vibrált a szobában, majd pár pillanat múlva már előttem termett. Két kezével a szék karfáján támaszkodott, és közelebb hajolt hozzám.

-És ha azt mondom, hogy már kerültetek közelebbi testi kapcsolatba, beugrik? – kérdése végén ravaszul elvigyorodott, szinte már nevetett.

Szívem hevesebben kalapál mellkasomban, arcomat elöntötte a forróság.

Emlékeznék rá, ha megdugtam volna! Beugrana az arca, biztos!

Összeomlok. Segíts, halni vágyom.

-Összekeversz valakivel.

Mosolya az arcára fagyott, fagyos szemekkel nézett rám.

Ellökte magát a széktől, háttal sétált vissza foteléhez. Morgott valamit az orra alatt, nem értettem, de nem az foglalta le a figyelmem.

A szoba sarkában, épp csak egy pillanatra, egy női alak jelent meg. Elbűvölve figyeltem alakjának kirajzolódását, gyönyörű arcát.

Elfoszlok, Marcus.

Kiszáradt ajkai formálták a szavakat, arcán vágások törték meg szépségét.

Meghalok. Vérzek.

Közelebb lépett, a fehér ruha, amit viselt, ragyogóvá tette őt, ragyogóvá ebben a sötét szobában.

Ments meg önmagamtól.

Szemeit rajtam tartotta, végig engem nézett, ügyetlenül közelebb lépkedett. Mezítláb volt, a ruha egy egyszerű lepel volt rajta, szakadt darabokban lógott rajta.

Nézd meg a kezeimet.

Tettem, amit mondott, tekintetem kezére vándorolt. Szível vadul vert a vágásokra pillantva. Nem pár vágás volt. Egy egész vágás volt. Egy egész, mély vágás, vastag, hogy biztos legyen, hogy elvérzik.

Vágások. Fájdalmak. Ez vagyok én.

Eltátottam a szám, annyira valóságos volt, haja a válláig ért, zöld szemei szikráztak fényében. Mintha egy angyal lett volna, annyira ártatlannak, annyira összetörtnek nézett ki.

Pontosan olyan volt, mint a lány a fényképen.

Én vagyok az a lány, Marcus.

-Marcus! – szólt Peet erőteljes hangon, de csak a fél fülemmel hallottam. Minden figyelmem a lányra irányítottam, aki ügyetlenül lépkedett felém.

Rám vadásznak.

-Figyelsz rám? – kérdezte idegesen.

Segíts elmenekülni. Rám vadásznak.

Közel lépett hozzám, éreztem a hideg fuvallatot, ami vele érkezett. Alaposan végignézhettem arcát, a szemei alatt végighúzódó fekete karikákat, a mély vágásokat, amik vérezni kezdtek. Vére arcán folyt le, ijesztővé tette gyönyörű lényét.

Én vagyok az, Heily.

Szemeim kikerekedtek, ahogy neve rekedtesen elhangzott a szájából. Heily. Heily. Hallottam már valahol, de még nagyon régen, az is furcsa, hogy neve egyáltalán nyomot hagyott bennem.

Segíts nekem.

Hangja könyörgő lett, az ijesztő rekedtség eltűnt belőle, helyét átvette a gyengédség. Arcán egy kósza könnycsepp indult el, én pedig csak néztem, ahogy a könny elmossa arcáról a vért.

Mielőtt még túl késő lesz…

Utolsó szava után egy különösen hideg fuvallatot éreztem, majd eltűnt a szemem elől.

Vadul kalapáló szívvel meredtem magam elé, üres tekintettel bámultam a padlót.

Mi a fasz…?

-Marcus, a kurva életbe! – Peet erélyes hangját hallottam meg, amire kicsit felébredtem döbbenetemből. – Olyan az arcod, mintha szellemet láttál volna.

Villantottam egy erőltetett vigyort rá, majd visszatértem gondolataimhoz.

Miért volt nekem annyira ismerős a Heily név? Miért éreztem valami bizsergést, mikor kimondta a nevét? Miért találtam gyönyörűnek őt, mikor megjelent, felvágott kezével? Miért akarok segíteni rajta?

Meghalok. Szétfoszlok. Segíts rajtam.

Fogaimat összeszorítottam, légzésem egyenetlenné vált.

Ne szólj hozzám ilyeneket, kérlek!

Hagyj békén, felejts el, szűnjek meg a számodra! Ne szólíts meg újra, ne keress többet, ne várj tőlem segítséget! Rossz ember vagyok, ne várd tőlem a segítő kezet, ne ejts ki nevemet a szádon! Ne bántsd magad, nekem is fáj. Nem ismerlek, nem tudom, ki vagy, de kérlek, felejts el!

Eltipornak. Vérzek.

-Szóval, végre beszélhetnénk arról a képről, kisfiú? – nézett rám türelmetlenül Peet, hanyagul megtámaszkodva az egyik polcon.

Erőtlenül biccentettem.

-Szuper – jegyezte meg gúnyosan. – Nem tudom, beugrott-e már, hogy kit ábrázol az a kép.

Kezét levette a polcról, sétálni kezdett körülöttem, ami idegesítő volt.

-Amennyiben nem jöttél rá, aminek rengeteg az esélye, akkor elárulom neked.

Mellettem sétált el, még egy képet ejtve az ölembe.

Tekintetemet a képre kaptam, remegő kezeimbe vettem a fotót.

-Kik ezek? – csodálkoztam, és fogalmam sem volt, hogy miért nézek egy fotót, ahol egy csókolózó pár van.

-Édes gyöngyvirágom – felelte gúnyosan. – Ez te vagy, és a szeretett Heilyd.

Szemeim még nagyobbra kerekedtek, ahogy alaposan végignéztem a fényképet. Ez biztosan nem lehettem én, a fotón szereplő sráccal ellentétben nekem dús, fekete hajam van, és barna bőröm. Ez a fickó fehérnek nézett ki, nem pedig mexikóinak.  A lánynak pedig hosszú, fekete haja, és vastag combjai. Ha tényleg Heily szerepel a fényképen, amit először mutatott, s aki megjelent itt, akkor neki vállig érő, vörös haja van, zöld szemekkel.

-Hülyeség! – nevettem fel erőltetetten, amit viszonzott.

-Kár, hogy nem – vigyorgott pimaszul, és közelebb lépett hozzám. – A Richards név mond neked valamit?

Gondolkozz, Marcus, Richards! Én is az vagyok!

Mosolyogva megráztam a fejem.

-Alfred Richards. Így sem? – kérdezte idegesen, újra a széktámláimon támaszkodva.

-Sajnálom, de nem – leheltem erőtlenül.

Az Apám, Marcus!

-Gyerekkori barátom volt, és egyszer megpróbált megfojtani, csak mert megcsókoltam a barátnőjét – magyarázta feszengve. – Ha nem jön Heily, már nem lennék itt, Marcus.

-Mi a terved vele? – kérdeztem remegve.

-Alfreddal? – hanyagul kérdezett vissza.

Biccentettem.

-Visszaadom neki a fájdalmat – morogta. – Csak a legfájóbb pontján. Heilyn.

Eltipornak, megölnek, kínoznak, segíts, Marcus!

-Nem teheted vele! – akadékoskodtam remegve. – Ne a lányt bántsd, az apja hülyesége miatt! Ő nem érdemli meg!

Megérdemlem.

Furcsán vettem le tiltakozásomat, hiszen semmilyen kötelék nem fűz Heily-hez, mégis küzdök, hogy ne neki okozzanak fájdalmat. Furcsa, hogy utálom az apját, amiért az ő fájdalmát a lányon fogják leverni.

Marcus, kérlek mond meg neki, hogy Apám nem szeret engem.

A hang újra felcsendült fejemben, egy angyali hang kérlelt.

-Az apja nem szereti őt – mondtam keményen tiltakozva, mire Peet felvont szemöldökkel nézett rám, miközben ajkain egy pimasz mosoly görbült.

-Honnan veszed ezt?

Sarokba szorított, a kis féreg.

Heily, segíts!

Azt mondta, ismersz engem.

-Azt mondtad, ismerem őt – bizonytalan mosolyra húztam ajkaim.

Bizonytalanul bólintott, és ellökte magát a székemtől.

-Tervem van veled, és a kis Heilyddel – háttal nekem beszélt, hangja így még rekedtesebbnek tűnt.

-Mégpedig?

-Holnap elmész hozzá, és elrabolod nekem a széplányt – megfordult, és pimasz mosollyal az ajkain vigyorgott rám. – És te kezded a kínzását.

Nagyot nyeltem, remegni kezdetem.

Segíts, Marcus! Ments meg!

Nem tudok segíteni, Heily…

Első × Álom

Heily Richards

A lábujjaim már lelógtak a híd széléről, a hideg fém megfagyasztotta az eddig bennem csordogáló, éltető vért. Megfagyott bennem minden, csak a könnyek szakadtak ki a szememből, csillapíthatatlanul. Fejem már zakatolt a rengeteg sírástól, arcom kipirult a hideg szél miatt, csuklóm, és egész kezem sajgott a fájdalomtól. Behunytam a szemem, és kicsit előrébb mozdultam. A szelek testemre negatív hatással voltak, hiszen folyamatosan mozgatva tartottak a rozoga fémen.

Ki volt ez a lány? Ez a lány biztosan nem Heily Richards. Ő sohasem menekülne ilyenbe, bármibe is sodorná őt a mindennap ráható nyomás. Ő sohasem lenne képes véget vetni szánalmas életének. Ő csak tűrne. Heily erős. Sohasem hagyná, hogy bárki megtörje őt, sohasem választaná a gyengébb utat. Megtanulta, hogy erősnek kell lennie, s ha oly napokon ezt nem tudja megtenni, akkor színlelnie kell erősségét. Nem engedheti, hogy összetörjék. Ő Heily Richards.

Nem volt lelkierőm, hogy kézfejemmel letöröljem a folyamatosan végigfutó könnyeimet. Féltem. Igen, féltem. Tudtam, hogy a halál fájdalmas lesz. Biztos voltam benne, hogy meghalni még egyszerűbb lesz, mint egy ferdült világban élni. Nem választottam volna ezt az utat. Belekényszerítettek, hogy ezt válasszam.

Az Élet áldozata vagyok.

Miért fordult minden a feje tetejére? Mi változott meg, ennyire gyorsan? Egyszer felkeltem, és már nem voltam ugyanaz az ember.  Furcsa érzés kavargott bennem aznap reggel. Más lettem. Nem, nem egyszerű serdülőkori hangulatingadozás – ahogy Anya mondaná. Éreztem, hogy másképp vert a szívem, bár, az is kétséges volt, hogy vert-e egyáltalán. Nem csodálkoznék, ha egyszerűen ő is feladta volna a harcot aznap reggel.

Vagy csak szimplán nem volt oka már miért dobogni.

Elkezdtem sírni. És fogalmam sem volt, hogy miért sírtam. Egyszerűen erre vitt egy belső ingerem, sírni akartam, zokogni, hogy belül érzett, ismeretlen fájdalmam eltűnjön belőlem. Csak sírtam, hosszú időkön keresztül. Senki sem jött fel a szobámba megnézni, hogy hol vagyok már. Nem tudom, vajon jobb dolguk is volt, mint a serdülő Heily után futkosni, mert éppen nem megy le reggelire? Biztosan. Nem érdekelt senkit, hogy sírtam, és hogy fájt valami. Senkit sem érdekelt.

Aznap nem mentem iskolába. Első ilyen hiányzásom volt komolyabb okok miatt a suliból. És nem, még dél körül sem jöttek fel megnézni, hogy egyáltalán élek-e még. Ebédidő volt. És senki sem vette észre, hogy nem mentem iskolába. Én pedig nem mentem le, ennek oka lehet, hogy sírógörcseim percenként törtek rám, és egyáltalán nem voltam éhes.

Vártam valakit, hogy bejöjjön az ajtómon. Még sohasem vágytam ennyi törődésre, mint akkor. Csak egy biztató ölelés, csak egy puha kéz, ami végigsimít arcomon, ami megnyugtat. Csak egy ember, aki el tudja viselni, hogy elrontom a blúzát sírásommal. Semmi másra nem lett volna szükségem. Egy lelki támaszra, aki felállít engem bizonytalan lelki helyzetemből. Nem vágytam pénzre, vagy komolyabb dolgokra. Egy barátra vágytam.

De senki sem jött. Ott feküdtem az ágyamban, szúró szemekkel, piros arccal, ernyedt testtel, és egy vadul dobogó szívvel. Vártam. Folyamatosan csak vártam, az órát néztem, hogy vajon mennyi ideje feküdhetek már. Az egész napot végigsírtam, szinte megszakítások nélkül. Se kedvem, se erőm nem volt felállni. Beszélni akartam valakivel, el kellett mondanom valakinek a bajomat, bármennyire is még én sem tudtam.

Egyedül maradtam.

Napok teltek el. Az aranyos, szerethető Heily egy roncs lett. Arcom beesetté vált, rengeteget fogytam. Ha az egész alakos tükrömre pillantottam, elborzadtam magamtól. Az ajkamba haraptam, végignéztem vékony combjaimon, ernyedt kezeimen, amik élettelenül estek testem mellé.

Semmi élet nem volt bennem.

13 éves voltam, mikor első vágásomat ejtettem magamon. Nem volt hosszú, de mély volt, és fájdalmas. Éreztem, hogy könnyebbé váltam, ahogy végigszántotta a bőrömet az éles fém. Innentől kezdődött a teljes befelé fordulás. Sokszor voltam ideges, feszült, és stresszes – már ha kimentem a szobámból. Elzárkóztam. Elzárkóztam a világ elől, a saját kis kuckómba, ahol végre úgy mentek a dolgok, ahogy azt én akartam. Nem voltam más irányítása alatt, egy olyan világban éltem, ahol elfogadtam magam, a folyamatos  sírógörcseim eltűntek. Újra éreztem, hogy van kedvem élni.

És itt vagyok. 17 évesen.  Egy híd szélén állva, vérző kézzel, és zokogási ingerekkel. Nem hiszem, hogy ilyenek a normális gyerekek. Nem hiszem, hogy a szülők ilyenné nevelik a gyerekeiket. Nem hiszem, hogy a szülők büszkék az ilyen gyerekekre. Nem hiszem, hogyha Apával mennék az utcán, sok örömmel, s büszkeséggel mesélne rólam. És mit mondana velem kapcsolatban?

„Ó, Fred, az én lányom egy borzalom! Elzárkózik előlünk, folyamatosan stresszes, döbbentően vékony, és tiszta vér a keze a vágásoktól! Azt hiszem, nem ilyenné neveltem őt!”

Szívem belefájdult, ahogy elképzeltem magam előtt az emberek megvető pillantásait. Lenézik az ilyen embereket. A roncs embereket. Nem fogadják be sehova, csak a másságuk miatt. Sokkal több törődésre lenne szükségünk. Sokkal többre, mint azt egy átlagos ember el tudja képzelni.

-Heily! – kiabálta egy erős női hang, ami a jobb oldalamról jött.

Fogaimat összeszorítottam, kezeimmel erősebben szorongattam a magam mögötti vasdarabot. Lábaimat beljebb húztam

-Heily, kelj fel – a hang elgyengült, és valami mocorgást is hallottam.

Nyöszörögtem egy aprót, összehúztam testemet valami meleg alatt, ami testemet fedte.

-Mennyi az idő? – nyögtem halkan, reggeli hangom rekedtebb volt, mint valaha.

-Fél nyolc, de az idő nem akadályoz meg téged abban, hogy felkelj – hangjában éreztem a gyenge mosolyt, ahogy próbált engem felkelteni.

Miért élek még? Nem haltam meg? Meg kellett volna halnom, ott álltam a híd szélén, lelkileg félholtan. Miért nem ugrottam?

-És miért kellene felkelnem? – akadékoskodtam, és a hátamra fordultam.

Akkor ezek szerint…

Csak megálmodtam a halálomat..?

Szemeimet összeszorítottam, kezeimet homlokomhoz emeltem. Megütközve ugrott pulzusom magasra, ahogy bőröm izzadó homlokomhoz ért.

Rémálom volt? Olyan valóságosnak tűnt az egész, éreztem, ahogy a szél testemet fújta, a kezeimen a fájdalom… mintha igazából megtörtént volna.

-Apád most utazik el, illene tőle elbúcsúznod – mondta, enyhe éllel a hangjában, mire kinyitottam a szemeimet, és flegmán megforgattam őket.

-Anya, mi besz… - kezdtem, de azonnal meg is bántam. Anya egy bosszús pillantással ajándékozott meg, amit csak annak tudtam be, hogy tiltakoztam ellene.

Valójában ez volt az egyik oka, hogy magamba menekültem, és a fájdalomba. Mindig elnyomnak, semmi választási lehetőségem nincs. Irányítani akarják az életem, azt akarják, hogy tökéletes legyek. Ha már egyszer elcseszett életet élek, mikor egyedül vagyok, legalább a társaságban játsszam meg, mintha minden rendben lenne, mintha én lennék Heily Richards, a Mrs. Perfect.  Most élem a legszebb korszakom, nem hiszem, hogy más – velem egy idős fiatalok – sírásokkal vészelik át hétköznapjaikat. Nem hiszem, hogy a velem egyidősek megálmodják a halálukat.

-Lemegyek, és elbúcsúzom tőle – nyögtem ki nehezen a szavakat.

Komolyan bólintott, és megfordult, hogy kimenjen a szobámból.

Az arcomat mélyen a párnába fúrtam, és engedtem sós könnycseppjeimet a párna puha anyagába folyni.

Nem tudok érvényesülni! Eltipornak, a szavam semmit sem ér. Hiába szólok bármit, szóra intenek, vagy elengedik a fülük mellett.

Arra neveltek, hogy tökéletes legyek. Ez volt a szüleim életcélja, és amint látták, hogy a hajam megállt a vállamnál, és nem lett derékig érő, mesébe illő hajkoronám, lemondtak arról, hogy hercegnő leszek. Elkezdődött a nevelés, a tökéletes élet alapvető szabályai: Nem szabadott szólnom semmit, különben megpofoztak. Nem szabadott a saját magam által kiválasztott ruhákban járnom. A szüleim olyan rongyokat aggattak rám, hogy mindenki mutogatott rám az utcán.

Azt hitték, nincsenek szüleim. Azt hitték, az utcán talált ruhákból öltözködöm. Azt hitték, hogy nincs erőm az árvaszállóra menni, és hogy hajléktalan vagyok!

Mutogattak rám! Hajléktalannak neveztek! Csúnyának! Hasztalannak!

Ocsmánynak, az arcom pirossága miatt – a pofonok miatt.

És ki volt akkor ott velem?

A könyvem, ami mindent tud rólam, s a mai napig őrzi az olyan titkaimat, amiket túl szánalmasak nevezek az életemben.

Nem szabadott helyekre elmennem. Kitagadtak, mert nem jelentem meg helyeken, maradinak neveztek, amiért folyamatosan otthon gubbasztottam.

És ki tudja azt, hogy otthon mit csináltam?

Csak ítélkezik mindenki, holott semmit sem tudnak rólam, a történetemről. Hogy mi rejtőzik amögött a mosoly mögött, amit minden nap viselek, és ami cseppet sem őszinte. Hogy mit rejtenek azok a piros arcok, hány ütésnek a fájdalmas helyét jelzik. Hogy mit jelentenek a karomon végighúzódó vágások, érzelmeim sebes bizonyítékai.

És még mindig mutogatnak rám.

Hányan tudják, hogy hányszor próbáltam már meg öngyilkos lenni? Hányan tudják a történetemet? És hány olyan ember van, aki, ezeket ismerve, nem ítél el engem?

Senki.

És ez a legfájdalmasabb.

Most még harcolok, és erős vagyok. De tudom, hogy én sem fogok tudni örökké harcolni.

*

Nehezen vettem rá magam, hogy apró testemre húzzam a szabadidőnadrágot, és egy kényelmes pólót, és hogy újra a tükörbe nézzek, hogy kifésüljem a hajamat. A póló ujjai a felkarom felénél fejeződtek be, így közönség elé tárva vagdosott kezem. Ajkamba haraptam, és a szekrényem felé fordultam, egy kényelmesebb pulcsit keresve. Apa allergiás a vágásaimra, nem egyszer ütött már meg vagdosásom miatt. Talán reménykedett benne, hogy így abba tudom hagyni. De az ember nem szívesen szokik le életének legkeserűbb, mégis legboldogabb szokásáról.

A pulóver ujjai elfedték alkaromat, ezért megkönnyebbülten fújtam ki bent tartott levegőmet, és még egy utolsó pillantást vetve tükörképemre, indultam ki a szobámból.

-Heily! – pirított rám Anya, ahogy leértem a nappaliba. Apa táskái már a hallban pihentek, szép rendbe sorakozva. – Azt hittük, már le sem jössz.

Keserűen elmosolyodtam, de nem volt igazi. Láttak már összetörni, pofont kaptam érte. Rám kiabáltak, hogy egy lány nem csinál ilyet. Ilyet csak a depressziós emberek csinálnak, hogy sírnak.

Nekem még sírnom sem volt szabad.

-Apa, mikor indulsz? – fordultam felé mosolyogva, amit viszonzott.

Viszonzott mosoly, sohasem igazi. Vagy legalábbis apa esetében nem, mert tudom, hogy nem szeret engem – ezt megnyilvánulásaiból szűrtem le, amiket felém mutatott. Lehet, hogy ez a mosoly csak egy intelligens vigyorgás volt.

-Rád vártam – szűrte fogai között, vigyorát az arcán tartva.

-Ó, sajnálom! – mondtam együtt érzően. Persze, nem azért mert annyira sajnáltam. Erre neveltek, nem akartam rögtön egy pofonnal kezdeni a napomat. – Cs-csak kicsit nehezen keltem, n-nem volt könnyű éjszakám.

-Ne dadogj! – szólt rám erélyesen, mire az ajkamba haraptam, és lehajtottam a fejem. – Úgy emlékszem, azt mondtam neked, hogy a tökéletes lányok nem dadognak. Vagy nem?

Csak Apa, én közel sem vagyok tökéletes, fogd fel kérlek!

Aprót bólintottam.

-De, igazad van – suttogtam.

Anya közben figyelt minket. Nem hogy megvédett volna, hagyta Apát, hadd kiabáljon velem, hadd tiporja porig az önbizalmamat.

-Szerintem indulnod kell.. – szólt közbe Anya idegesen, mire Apa feszülten bólintott.

Éreztem, hogy közelebb lép hozzám, féltem, remegtem, hogy behajtja rajtam az előbbi dadogásomért járó ütést. Ehelyett egy apró puszit nyomott homlokomra.

-Szia, Heily – suttogta, szájával még mindig izzadt bőrömön időzve.

Elléptem tőle, még sohasem voltam ennyi ideig Apa közelében.

-Szia, Apa.

Sarkon fordult, és elhagyta a szobát.

Fejemet egészen addig lehajtva tartottam, amíg hallottam kattanni a kulcsot a zárban, majd észrevétlenül felrohantam a szobámba.

Az ölembe kaptam a naplómat, és mélyen betakarózva írni kezdtem, és igyekeztem közben tartani magam, hogy ne sírjak.