Második × Árny

Marcus Monetro

Remegve tartottam kezemben a fényképet, amin egy körülbelül velem egy idős lány szerepelt. Vörös haja válláig ért, arcán hosszú időt eltöltöttem. Figyelmesen végignézegettem vonásait, zöld szemeit, szép arcát, ami különösen illik sápadt bőréhez.

Tanácstalanul forgattam kezemben a fotót, kezdett zavarni Peet hallgatagsága, ahogy éreztem magamon a pillantását. Nem szólt semmit, némán szívta cigijét, majd a füstöt hangosan kifújta.

-Mit csináljak vele? – nyögtem zavartan, az alsó ajkamba haraptam.

Halvány nevetését hallottam a zavart légkörben, majd újra a fotóra pillantottam.

Miért nézel engem olyan hosszú ideig? Miért pillantasz rám újra, s újra?

Hátrahőköltem, biztos vagyok benne, hogy valami hangot hallottam. Zavartan ráncoltam össze a szemöldököm, majd újra Peet-re pillantottam.

-Mit gondolsz?

Alig hallhatóan kérdezte, miközben elnyomta a cigijét a hamutartóban.

Mond, miért pillantgatsz rám?

Összezavarodottan néztem a fotót, a lány arcának minden részletét. Biztos vagyok benne, hogy arcát már annyira memorizáltam, hogy megismerném, akár ezer emberből is.

A lány egy pillanatra, mintha életre kelt volna a fotón, megmozdult, ajkait szólásra nyitotta. Egyetlen szót mondott, hangtalanul, miközben engem nézett.

Segíts.

-Kisfiú – Peet kajánul vigyorgott, mire lassan felemeltem a fejem.

Segíts rajtam. Ments meg.

A fényképet felgörgettem a kezemmel, hogy megszüntessem a hangokat, amit előidézett bennem. Szívem hevesen kalapált a mellkasomban, valamit előidézett bennem a fényképen szereplő lány.

Te vagy egyetlen reménységem, ments meg önmagamtól.

-Marcuus – vékonyította el hangját Peet, kajánul vigyorgott, miközben végignézett rajtam. – Valami ötlet?

Oldalra fordítottam fejem, zavartan fészkelődtem a székemben, a hangok újra, s újra visszatértek a fejembe. Biztos, hogy nem a lány beszélt hozzám, hiszen ennek a hangnak érdes, és rekedt hangzása volt, nem olyan lágy, mint általában a lányoknak.

Vagy éppen pont olyan hang, mintha egy zombi beszélt volna a temetőből.

Meg fogok halni. Felemésztem magam.

A kezem remegett, de nehezen rávettem magam, hogy újra kinyissam a papírt, és újra rápillantsak. 

-Ha nincs semmi ötleted, akkor én mondom – állt fel a székéből, lépéseit hallottam a kihalt szobában. Zavartan néztem, ahogy közeledett felém, mintha fenyegető hatással akart volna lenni rám, mintha azt akarta volna, hogy féljek tőle.

-A nevét legalább tudod?

Ötletem sem volt, miért kérdezget ilyeneket. Az arca ismerős volt, de már rengeteg lánnyal voltam, szinte ugyanolyan arccal.

Ismersz engem.

-Honnan kellene tudnom?! – csattantam fel idegesen, fejemet felemeltem, így vigyorgó arcába ütköztem. Idegesített folyamatosan vigyorgása, élvezte, hogy húzhatja az agyam.

-Kicsi Marcus.. – sétált a szobában, kezét háta mögött kulcsolta össze, vigyorogva vizsgált meg minden részletet a szobában. – Milyen rossz mostanában az emlékezeted.

-Honnan ismerném? – tettem fel idegesen a kérdést, a türelmem elfogyóban volt. Még sohasem ütöttem meg felettem álló személyt, de ha sokáig húzza az agyam, elpattannak az idegeim, én sem tudok örökké nyugodt lenni.

-Ismered őt, nagyon is jól.

Számat kicsit eltátottam, úgy néztem sétáló alakjára.

Ismersz engem.

-Örülök, hogy jobban tudod, kiket ismerek, és kit nem – tanácstalanul széttártam a karjaimat, miközben felé fordultam.

Nevetése vibrált a szobában, majd pár pillanat múlva már előttem termett. Két kezével a szék karfáján támaszkodott, és közelebb hajolt hozzám.

-És ha azt mondom, hogy már kerültetek közelebbi testi kapcsolatba, beugrik? – kérdése végén ravaszul elvigyorodott, szinte már nevetett.

Szívem hevesebben kalapál mellkasomban, arcomat elöntötte a forróság.

Emlékeznék rá, ha megdugtam volna! Beugrana az arca, biztos!

Összeomlok. Segíts, halni vágyom.

-Összekeversz valakivel.

Mosolya az arcára fagyott, fagyos szemekkel nézett rám.

Ellökte magát a széktől, háttal sétált vissza foteléhez. Morgott valamit az orra alatt, nem értettem, de nem az foglalta le a figyelmem.

A szoba sarkában, épp csak egy pillanatra, egy női alak jelent meg. Elbűvölve figyeltem alakjának kirajzolódását, gyönyörű arcát.

Elfoszlok, Marcus.

Kiszáradt ajkai formálták a szavakat, arcán vágások törték meg szépségét.

Meghalok. Vérzek.

Közelebb lépett, a fehér ruha, amit viselt, ragyogóvá tette őt, ragyogóvá ebben a sötét szobában.

Ments meg önmagamtól.

Szemeit rajtam tartotta, végig engem nézett, ügyetlenül közelebb lépkedett. Mezítláb volt, a ruha egy egyszerű lepel volt rajta, szakadt darabokban lógott rajta.

Nézd meg a kezeimet.

Tettem, amit mondott, tekintetem kezére vándorolt. Szível vadul vert a vágásokra pillantva. Nem pár vágás volt. Egy egész vágás volt. Egy egész, mély vágás, vastag, hogy biztos legyen, hogy elvérzik.

Vágások. Fájdalmak. Ez vagyok én.

Eltátottam a szám, annyira valóságos volt, haja a válláig ért, zöld szemei szikráztak fényében. Mintha egy angyal lett volna, annyira ártatlannak, annyira összetörtnek nézett ki.

Pontosan olyan volt, mint a lány a fényképen.

Én vagyok az a lány, Marcus.

-Marcus! – szólt Peet erőteljes hangon, de csak a fél fülemmel hallottam. Minden figyelmem a lányra irányítottam, aki ügyetlenül lépkedett felém.

Rám vadásznak.

-Figyelsz rám? – kérdezte idegesen.

Segíts elmenekülni. Rám vadásznak.

Közel lépett hozzám, éreztem a hideg fuvallatot, ami vele érkezett. Alaposan végignézhettem arcát, a szemei alatt végighúzódó fekete karikákat, a mély vágásokat, amik vérezni kezdtek. Vére arcán folyt le, ijesztővé tette gyönyörű lényét.

Én vagyok az, Heily.

Szemeim kikerekedtek, ahogy neve rekedtesen elhangzott a szájából. Heily. Heily. Hallottam már valahol, de még nagyon régen, az is furcsa, hogy neve egyáltalán nyomot hagyott bennem.

Segíts nekem.

Hangja könyörgő lett, az ijesztő rekedtség eltűnt belőle, helyét átvette a gyengédség. Arcán egy kósza könnycsepp indult el, én pedig csak néztem, ahogy a könny elmossa arcáról a vért.

Mielőtt még túl késő lesz…

Utolsó szava után egy különösen hideg fuvallatot éreztem, majd eltűnt a szemem elől.

Vadul kalapáló szívvel meredtem magam elé, üres tekintettel bámultam a padlót.

Mi a fasz…?

-Marcus, a kurva életbe! – Peet erélyes hangját hallottam meg, amire kicsit felébredtem döbbenetemből. – Olyan az arcod, mintha szellemet láttál volna.

Villantottam egy erőltetett vigyort rá, majd visszatértem gondolataimhoz.

Miért volt nekem annyira ismerős a Heily név? Miért éreztem valami bizsergést, mikor kimondta a nevét? Miért találtam gyönyörűnek őt, mikor megjelent, felvágott kezével? Miért akarok segíteni rajta?

Meghalok. Szétfoszlok. Segíts rajtam.

Fogaimat összeszorítottam, légzésem egyenetlenné vált.

Ne szólj hozzám ilyeneket, kérlek!

Hagyj békén, felejts el, szűnjek meg a számodra! Ne szólíts meg újra, ne keress többet, ne várj tőlem segítséget! Rossz ember vagyok, ne várd tőlem a segítő kezet, ne ejts ki nevemet a szádon! Ne bántsd magad, nekem is fáj. Nem ismerlek, nem tudom, ki vagy, de kérlek, felejts el!

Eltipornak. Vérzek.

-Szóval, végre beszélhetnénk arról a képről, kisfiú? – nézett rám türelmetlenül Peet, hanyagul megtámaszkodva az egyik polcon.

Erőtlenül biccentettem.

-Szuper – jegyezte meg gúnyosan. – Nem tudom, beugrott-e már, hogy kit ábrázol az a kép.

Kezét levette a polcról, sétálni kezdett körülöttem, ami idegesítő volt.

-Amennyiben nem jöttél rá, aminek rengeteg az esélye, akkor elárulom neked.

Mellettem sétált el, még egy képet ejtve az ölembe.

Tekintetemet a képre kaptam, remegő kezeimbe vettem a fotót.

-Kik ezek? – csodálkoztam, és fogalmam sem volt, hogy miért nézek egy fotót, ahol egy csókolózó pár van.

-Édes gyöngyvirágom – felelte gúnyosan. – Ez te vagy, és a szeretett Heilyd.

Szemeim még nagyobbra kerekedtek, ahogy alaposan végignéztem a fényképet. Ez biztosan nem lehettem én, a fotón szereplő sráccal ellentétben nekem dús, fekete hajam van, és barna bőröm. Ez a fickó fehérnek nézett ki, nem pedig mexikóinak.  A lánynak pedig hosszú, fekete haja, és vastag combjai. Ha tényleg Heily szerepel a fényképen, amit először mutatott, s aki megjelent itt, akkor neki vállig érő, vörös haja van, zöld szemekkel.

-Hülyeség! – nevettem fel erőltetetten, amit viszonzott.

-Kár, hogy nem – vigyorgott pimaszul, és közelebb lépett hozzám. – A Richards név mond neked valamit?

Gondolkozz, Marcus, Richards! Én is az vagyok!

Mosolyogva megráztam a fejem.

-Alfred Richards. Így sem? – kérdezte idegesen, újra a széktámláimon támaszkodva.

-Sajnálom, de nem – leheltem erőtlenül.

Az Apám, Marcus!

-Gyerekkori barátom volt, és egyszer megpróbált megfojtani, csak mert megcsókoltam a barátnőjét – magyarázta feszengve. – Ha nem jön Heily, már nem lennék itt, Marcus.

-Mi a terved vele? – kérdeztem remegve.

-Alfreddal? – hanyagul kérdezett vissza.

Biccentettem.

-Visszaadom neki a fájdalmat – morogta. – Csak a legfájóbb pontján. Heilyn.

Eltipornak, megölnek, kínoznak, segíts, Marcus!

-Nem teheted vele! – akadékoskodtam remegve. – Ne a lányt bántsd, az apja hülyesége miatt! Ő nem érdemli meg!

Megérdemlem.

Furcsán vettem le tiltakozásomat, hiszen semmilyen kötelék nem fűz Heily-hez, mégis küzdök, hogy ne neki okozzanak fájdalmat. Furcsa, hogy utálom az apját, amiért az ő fájdalmát a lányon fogják leverni.

Marcus, kérlek mond meg neki, hogy Apám nem szeret engem.

A hang újra felcsendült fejemben, egy angyali hang kérlelt.

-Az apja nem szereti őt – mondtam keményen tiltakozva, mire Peet felvont szemöldökkel nézett rám, miközben ajkain egy pimasz mosoly görbült.

-Honnan veszed ezt?

Sarokba szorított, a kis féreg.

Heily, segíts!

Azt mondta, ismersz engem.

-Azt mondtad, ismerem őt – bizonytalan mosolyra húztam ajkaim.

Bizonytalanul bólintott, és ellökte magát a székemtől.

-Tervem van veled, és a kis Heilyddel – háttal nekem beszélt, hangja így még rekedtesebbnek tűnt.

-Mégpedig?

-Holnap elmész hozzá, és elrabolod nekem a széplányt – megfordult, és pimasz mosollyal az ajkain vigyorgott rám. – És te kezded a kínzását.

Nagyot nyeltem, remegni kezdetem.

Segíts, Marcus! Ments meg!

Nem tudok segíteni, Heily…