Első × Álom

Heily Richards

A lábujjaim már lelógtak a híd széléről, a hideg fém megfagyasztotta az eddig bennem csordogáló, éltető vért. Megfagyott bennem minden, csak a könnyek szakadtak ki a szememből, csillapíthatatlanul. Fejem már zakatolt a rengeteg sírástól, arcom kipirult a hideg szél miatt, csuklóm, és egész kezem sajgott a fájdalomtól. Behunytam a szemem, és kicsit előrébb mozdultam. A szelek testemre negatív hatással voltak, hiszen folyamatosan mozgatva tartottak a rozoga fémen.

Ki volt ez a lány? Ez a lány biztosan nem Heily Richards. Ő sohasem menekülne ilyenbe, bármibe is sodorná őt a mindennap ráható nyomás. Ő sohasem lenne képes véget vetni szánalmas életének. Ő csak tűrne. Heily erős. Sohasem hagyná, hogy bárki megtörje őt, sohasem választaná a gyengébb utat. Megtanulta, hogy erősnek kell lennie, s ha oly napokon ezt nem tudja megtenni, akkor színlelnie kell erősségét. Nem engedheti, hogy összetörjék. Ő Heily Richards.

Nem volt lelkierőm, hogy kézfejemmel letöröljem a folyamatosan végigfutó könnyeimet. Féltem. Igen, féltem. Tudtam, hogy a halál fájdalmas lesz. Biztos voltam benne, hogy meghalni még egyszerűbb lesz, mint egy ferdült világban élni. Nem választottam volna ezt az utat. Belekényszerítettek, hogy ezt válasszam.

Az Élet áldozata vagyok.

Miért fordult minden a feje tetejére? Mi változott meg, ennyire gyorsan? Egyszer felkeltem, és már nem voltam ugyanaz az ember.  Furcsa érzés kavargott bennem aznap reggel. Más lettem. Nem, nem egyszerű serdülőkori hangulatingadozás – ahogy Anya mondaná. Éreztem, hogy másképp vert a szívem, bár, az is kétséges volt, hogy vert-e egyáltalán. Nem csodálkoznék, ha egyszerűen ő is feladta volna a harcot aznap reggel.

Vagy csak szimplán nem volt oka már miért dobogni.

Elkezdtem sírni. És fogalmam sem volt, hogy miért sírtam. Egyszerűen erre vitt egy belső ingerem, sírni akartam, zokogni, hogy belül érzett, ismeretlen fájdalmam eltűnjön belőlem. Csak sírtam, hosszú időkön keresztül. Senki sem jött fel a szobámba megnézni, hogy hol vagyok már. Nem tudom, vajon jobb dolguk is volt, mint a serdülő Heily után futkosni, mert éppen nem megy le reggelire? Biztosan. Nem érdekelt senkit, hogy sírtam, és hogy fájt valami. Senkit sem érdekelt.

Aznap nem mentem iskolába. Első ilyen hiányzásom volt komolyabb okok miatt a suliból. És nem, még dél körül sem jöttek fel megnézni, hogy egyáltalán élek-e még. Ebédidő volt. És senki sem vette észre, hogy nem mentem iskolába. Én pedig nem mentem le, ennek oka lehet, hogy sírógörcseim percenként törtek rám, és egyáltalán nem voltam éhes.

Vártam valakit, hogy bejöjjön az ajtómon. Még sohasem vágytam ennyi törődésre, mint akkor. Csak egy biztató ölelés, csak egy puha kéz, ami végigsimít arcomon, ami megnyugtat. Csak egy ember, aki el tudja viselni, hogy elrontom a blúzát sírásommal. Semmi másra nem lett volna szükségem. Egy lelki támaszra, aki felállít engem bizonytalan lelki helyzetemből. Nem vágytam pénzre, vagy komolyabb dolgokra. Egy barátra vágytam.

De senki sem jött. Ott feküdtem az ágyamban, szúró szemekkel, piros arccal, ernyedt testtel, és egy vadul dobogó szívvel. Vártam. Folyamatosan csak vártam, az órát néztem, hogy vajon mennyi ideje feküdhetek már. Az egész napot végigsírtam, szinte megszakítások nélkül. Se kedvem, se erőm nem volt felállni. Beszélni akartam valakivel, el kellett mondanom valakinek a bajomat, bármennyire is még én sem tudtam.

Egyedül maradtam.

Napok teltek el. Az aranyos, szerethető Heily egy roncs lett. Arcom beesetté vált, rengeteget fogytam. Ha az egész alakos tükrömre pillantottam, elborzadtam magamtól. Az ajkamba haraptam, végignéztem vékony combjaimon, ernyedt kezeimen, amik élettelenül estek testem mellé.

Semmi élet nem volt bennem.

13 éves voltam, mikor első vágásomat ejtettem magamon. Nem volt hosszú, de mély volt, és fájdalmas. Éreztem, hogy könnyebbé váltam, ahogy végigszántotta a bőrömet az éles fém. Innentől kezdődött a teljes befelé fordulás. Sokszor voltam ideges, feszült, és stresszes – már ha kimentem a szobámból. Elzárkóztam. Elzárkóztam a világ elől, a saját kis kuckómba, ahol végre úgy mentek a dolgok, ahogy azt én akartam. Nem voltam más irányítása alatt, egy olyan világban éltem, ahol elfogadtam magam, a folyamatos  sírógörcseim eltűntek. Újra éreztem, hogy van kedvem élni.

És itt vagyok. 17 évesen.  Egy híd szélén állva, vérző kézzel, és zokogási ingerekkel. Nem hiszem, hogy ilyenek a normális gyerekek. Nem hiszem, hogy a szülők ilyenné nevelik a gyerekeiket. Nem hiszem, hogy a szülők büszkék az ilyen gyerekekre. Nem hiszem, hogyha Apával mennék az utcán, sok örömmel, s büszkeséggel mesélne rólam. És mit mondana velem kapcsolatban?

„Ó, Fred, az én lányom egy borzalom! Elzárkózik előlünk, folyamatosan stresszes, döbbentően vékony, és tiszta vér a keze a vágásoktól! Azt hiszem, nem ilyenné neveltem őt!”

Szívem belefájdult, ahogy elképzeltem magam előtt az emberek megvető pillantásait. Lenézik az ilyen embereket. A roncs embereket. Nem fogadják be sehova, csak a másságuk miatt. Sokkal több törődésre lenne szükségünk. Sokkal többre, mint azt egy átlagos ember el tudja képzelni.

-Heily! – kiabálta egy erős női hang, ami a jobb oldalamról jött.

Fogaimat összeszorítottam, kezeimmel erősebben szorongattam a magam mögötti vasdarabot. Lábaimat beljebb húztam

-Heily, kelj fel – a hang elgyengült, és valami mocorgást is hallottam.

Nyöszörögtem egy aprót, összehúztam testemet valami meleg alatt, ami testemet fedte.

-Mennyi az idő? – nyögtem halkan, reggeli hangom rekedtebb volt, mint valaha.

-Fél nyolc, de az idő nem akadályoz meg téged abban, hogy felkelj – hangjában éreztem a gyenge mosolyt, ahogy próbált engem felkelteni.

Miért élek még? Nem haltam meg? Meg kellett volna halnom, ott álltam a híd szélén, lelkileg félholtan. Miért nem ugrottam?

-És miért kellene felkelnem? – akadékoskodtam, és a hátamra fordultam.

Akkor ezek szerint…

Csak megálmodtam a halálomat..?

Szemeimet összeszorítottam, kezeimet homlokomhoz emeltem. Megütközve ugrott pulzusom magasra, ahogy bőröm izzadó homlokomhoz ért.

Rémálom volt? Olyan valóságosnak tűnt az egész, éreztem, ahogy a szél testemet fújta, a kezeimen a fájdalom… mintha igazából megtörtént volna.

-Apád most utazik el, illene tőle elbúcsúznod – mondta, enyhe éllel a hangjában, mire kinyitottam a szemeimet, és flegmán megforgattam őket.

-Anya, mi besz… - kezdtem, de azonnal meg is bántam. Anya egy bosszús pillantással ajándékozott meg, amit csak annak tudtam be, hogy tiltakoztam ellene.

Valójában ez volt az egyik oka, hogy magamba menekültem, és a fájdalomba. Mindig elnyomnak, semmi választási lehetőségem nincs. Irányítani akarják az életem, azt akarják, hogy tökéletes legyek. Ha már egyszer elcseszett életet élek, mikor egyedül vagyok, legalább a társaságban játsszam meg, mintha minden rendben lenne, mintha én lennék Heily Richards, a Mrs. Perfect.  Most élem a legszebb korszakom, nem hiszem, hogy más – velem egy idős fiatalok – sírásokkal vészelik át hétköznapjaikat. Nem hiszem, hogy a velem egyidősek megálmodják a halálukat.

-Lemegyek, és elbúcsúzom tőle – nyögtem ki nehezen a szavakat.

Komolyan bólintott, és megfordult, hogy kimenjen a szobámból.

Az arcomat mélyen a párnába fúrtam, és engedtem sós könnycseppjeimet a párna puha anyagába folyni.

Nem tudok érvényesülni! Eltipornak, a szavam semmit sem ér. Hiába szólok bármit, szóra intenek, vagy elengedik a fülük mellett.

Arra neveltek, hogy tökéletes legyek. Ez volt a szüleim életcélja, és amint látták, hogy a hajam megállt a vállamnál, és nem lett derékig érő, mesébe illő hajkoronám, lemondtak arról, hogy hercegnő leszek. Elkezdődött a nevelés, a tökéletes élet alapvető szabályai: Nem szabadott szólnom semmit, különben megpofoztak. Nem szabadott a saját magam által kiválasztott ruhákban járnom. A szüleim olyan rongyokat aggattak rám, hogy mindenki mutogatott rám az utcán.

Azt hitték, nincsenek szüleim. Azt hitték, az utcán talált ruhákból öltözködöm. Azt hitték, hogy nincs erőm az árvaszállóra menni, és hogy hajléktalan vagyok!

Mutogattak rám! Hajléktalannak neveztek! Csúnyának! Hasztalannak!

Ocsmánynak, az arcom pirossága miatt – a pofonok miatt.

És ki volt akkor ott velem?

A könyvem, ami mindent tud rólam, s a mai napig őrzi az olyan titkaimat, amiket túl szánalmasak nevezek az életemben.

Nem szabadott helyekre elmennem. Kitagadtak, mert nem jelentem meg helyeken, maradinak neveztek, amiért folyamatosan otthon gubbasztottam.

És ki tudja azt, hogy otthon mit csináltam?

Csak ítélkezik mindenki, holott semmit sem tudnak rólam, a történetemről. Hogy mi rejtőzik amögött a mosoly mögött, amit minden nap viselek, és ami cseppet sem őszinte. Hogy mit rejtenek azok a piros arcok, hány ütésnek a fájdalmas helyét jelzik. Hogy mit jelentenek a karomon végighúzódó vágások, érzelmeim sebes bizonyítékai.

És még mindig mutogatnak rám.

Hányan tudják, hogy hányszor próbáltam már meg öngyilkos lenni? Hányan tudják a történetemet? És hány olyan ember van, aki, ezeket ismerve, nem ítél el engem?

Senki.

És ez a legfájdalmasabb.

Most még harcolok, és erős vagyok. De tudom, hogy én sem fogok tudni örökké harcolni.

*

Nehezen vettem rá magam, hogy apró testemre húzzam a szabadidőnadrágot, és egy kényelmes pólót, és hogy újra a tükörbe nézzek, hogy kifésüljem a hajamat. A póló ujjai a felkarom felénél fejeződtek be, így közönség elé tárva vagdosott kezem. Ajkamba haraptam, és a szekrényem felé fordultam, egy kényelmesebb pulcsit keresve. Apa allergiás a vágásaimra, nem egyszer ütött már meg vagdosásom miatt. Talán reménykedett benne, hogy így abba tudom hagyni. De az ember nem szívesen szokik le életének legkeserűbb, mégis legboldogabb szokásáról.

A pulóver ujjai elfedték alkaromat, ezért megkönnyebbülten fújtam ki bent tartott levegőmet, és még egy utolsó pillantást vetve tükörképemre, indultam ki a szobámból.

-Heily! – pirított rám Anya, ahogy leértem a nappaliba. Apa táskái már a hallban pihentek, szép rendbe sorakozva. – Azt hittük, már le sem jössz.

Keserűen elmosolyodtam, de nem volt igazi. Láttak már összetörni, pofont kaptam érte. Rám kiabáltak, hogy egy lány nem csinál ilyet. Ilyet csak a depressziós emberek csinálnak, hogy sírnak.

Nekem még sírnom sem volt szabad.

-Apa, mikor indulsz? – fordultam felé mosolyogva, amit viszonzott.

Viszonzott mosoly, sohasem igazi. Vagy legalábbis apa esetében nem, mert tudom, hogy nem szeret engem – ezt megnyilvánulásaiból szűrtem le, amiket felém mutatott. Lehet, hogy ez a mosoly csak egy intelligens vigyorgás volt.

-Rád vártam – szűrte fogai között, vigyorát az arcán tartva.

-Ó, sajnálom! – mondtam együtt érzően. Persze, nem azért mert annyira sajnáltam. Erre neveltek, nem akartam rögtön egy pofonnal kezdeni a napomat. – Cs-csak kicsit nehezen keltem, n-nem volt könnyű éjszakám.

-Ne dadogj! – szólt rám erélyesen, mire az ajkamba haraptam, és lehajtottam a fejem. – Úgy emlékszem, azt mondtam neked, hogy a tökéletes lányok nem dadognak. Vagy nem?

Csak Apa, én közel sem vagyok tökéletes, fogd fel kérlek!

Aprót bólintottam.

-De, igazad van – suttogtam.

Anya közben figyelt minket. Nem hogy megvédett volna, hagyta Apát, hadd kiabáljon velem, hadd tiporja porig az önbizalmamat.

-Szerintem indulnod kell.. – szólt közbe Anya idegesen, mire Apa feszülten bólintott.

Éreztem, hogy közelebb lép hozzám, féltem, remegtem, hogy behajtja rajtam az előbbi dadogásomért járó ütést. Ehelyett egy apró puszit nyomott homlokomra.

-Szia, Heily – suttogta, szájával még mindig izzadt bőrömön időzve.

Elléptem tőle, még sohasem voltam ennyi ideig Apa közelében.

-Szia, Apa.

Sarkon fordult, és elhagyta a szobát.

Fejemet egészen addig lehajtva tartottam, amíg hallottam kattanni a kulcsot a zárban, majd észrevétlenül felrohantam a szobámba.

Az ölembe kaptam a naplómat, és mélyen betakarózva írni kezdtem, és igyekeztem közben tartani magam, hogy ne sírjak.